Ha a magyar valóságot valaki szatírának írná meg, valószínűleg azt mondanánk: „Na jó, ez már túl sok, ilyen nem történhet meg.” Aztán jön egy történet Balatonfüredről, ahol egy „szívügyként” kezelt uniós pályázat után nem szívdobogás, hanem politikai feszültség és egy jó adag adminisztratív zűrzavar marad a parton.
A Balaton partján nem csak hekk sül – néha a pénzügyi jelentés is forró
Történt ugyanis, hogy az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) úgy döntött, nem csak nézelődni megy a magyar tenger partjára, hanem pénzügyeket vizsgálni. A célpont: egy 820 millió forintos EU-s támogatásból épült balatonfüredi intézmény, amelynek funkciója, célja és végső formája között több az ellentmondás, mint egy karácsonyi rokonlátogatás során elhangzó politikai vitákban.
Az intézmény hivatalosan infarktus utáni rehabilitációs központként lett bejegyezve. A valóságban viszont – legalábbis a független országgyűlési képviselő Hadházy Ákos szerint – inkább egy kellemes, 16 lakásos társasházról van szó, amelynek aljában működik egy magánklinika. Mondhatnánk, hogy multitasking, de az OLAF ezt inkább „projekttel való nem rendeltetésszerű gazdálkodásként” látta.
Ez is érdekelhet:Készpénz vagy kártya külföldön? – Így lehet rémálom a nyaralásod, ha csak plasztikban bízol
A bizonyíték? Egy Zoli nevű úriember… akit senki sem ismer
Az egész történet legrejtélyesebb eleme azonban egy bizonyos Zoli, akinek a neve egy hivatalos EU-s pályázati dokumentumban bukkant fel. A megjegyzés így hangzott: „Az eszközbeszerzés Zoli véleményétől függ.” Na most, ha ez nem egy Netflix-sorozat pilotja, akkor semmi.
Zoli kiléte máig ismeretlen. Lehet, hogy egy fiktív név. Lehet, hogy a projektmenedzser barátja. Vagy lehet, hogy csak valaki, aki nagyon jó kávét főz, és ezért hallgatnak rá.
De egy biztos: ha már milliárdos közpénzek sorsa múlik Zoli szaván, akkor ő vagy egy zseni, vagy valaki, aki éppen most keres egy ügyvédet.
Mi történik most?
Az OLAF a jelentését pénzügyi ajánlással zárta, amit megküldött az Európai Regionális Fejlesztési Alapnak (ERDF). Magyarán szólva: ők most azt mérlegelik, hogy visszakérik-e a pénzt. Ez több, mint egyszerű „szépen kérjük vissza a számlát” – ez akár komoly következményekkel is járhat a projektgazda számára.
A kérdés: mi lesz azzal a 820 millióval? Visszafizeti valaki? Megszorul-e emiatt egy vállalkozás vagy egy önkormányzat? És egyáltalán: lesz-e valaha is infarktus utáni rehabilitáció azon a helyen, vagy marad minden úgy, ahogy eddig – jó kilátás, csendes környezet, és egy meglehetősen drága lakópark?
Adófizetői szívfájdalmak
Az ilyen történetek láttán joggal merül fel bennünk, az egyszeri olvasóban a kérdés: vajon az én adóforintjaim – vagy inkább euróim – is ilyen „kreatívan” lettek elköltve? A válasz: talán igen, talán nem, de az biztos, hogy az OLAF jelentései egyre gyakrabban tárnak fel gyanús ügyeket Közép-Európában.
Nem lenne rossz, ha a transzparencia nem csak egy unalmas kifejezés lenne a kormányzati brosúrákban, hanem egy valóban működő alapelv. Mert ha nem, akkor hamarosan nem Zoli lesz a gond, hanem az, hogy minden pályázat mögött lesz egy ismeretlen név – egy újabb „véleményvezér”, akire mindent rá lehet majd fogni.
Miért fontos ez nekünk, olvasóknak?
Nemcsak azért, mert közügyekről van szó, hanem mert ezek a történetek meghatározzák azt, hogyan látjuk a közintézményeket, a közbeszerzéseket és a jogállamiságot. Ha ezek a pénzek nem oda mennek, ahova kellene, akkor nemcsak az egészségügyi rendszert, hanem a társadalmi bizalmat is aláássák.
És még csak nem is beszéltünk arról, mennyire fontos lenne, hogy az ilyen támogatások valódi segítséget nyújtsanak – például tényleges rehabilitációs központokat teremtsenek a rászorulóknak.
